Kötélmászás, Cooper-teszt, szekrényugrás – minden, ami miatt utáltuk a tesiórákat

A lógás még talán ment, de a gyakorlatok már annál kevésbé.

Még a földön se éreztük magunkat biztonságban, nemhogy tíz centi széles gerendán, több mint egy méter magasságban.

Nehéz eldönteni, mi fájt jobban: a lehorzsolt belsőcombjaink, vagy az a megalázó pár perc, amíg csak lógtunk a kötél alján.

Felnőttként is felidézhető az a gyomorgörcs, amit a szekrény elemeinek és a dobbantónak az előpakolása közben éreztünk. Igazán szerencsés voltál, ha egyszer sem zuhantál előre a berendezéssel együtt.

A mozgás jó és nagyon hasznos, de ha a tigrisbukfencből csak sima bukfenc sikerül, az tényleg akkora probléma?

Na, ez tényleg átmozgatott mindenkit: elfáradt a lábad, a törzsed, a karod, és még a tüdődet is kiköpted.

Talán a legjátékosabb az összes közül, ami tök jó, de sokszor napokig fájt a térdünk meg a hasunk, olyan intenzitással csapódtunk le a padlóra minden egyes „REPÜLŐ!” kiáltásnál.

Ha csak nem voltál szuper atletikus alkat, akkor már kapásból az első lábaddal leverted a rudat és aztán arccal landoltál a szőnyegre.

Eléggé alibizős feladat egy kicsi labdát dobálni egész órán, de persze inkább ez, mint a kötélmászás.

A teszt 1968-ban készült az amerikai hadsereg részére és a fizikai teljesítmény felmérésére szolgált. A lényege, hogy ki mennyit tud futni 12 perc alatt.

Iskolája válogatja, de felnőtt fejjel azért kicsit fura, hogy alsós gyerekek futnak felügyelet nélkül az utcán. Persze csak addig, amíg a tanár látott, aztán már ment a séta.

Nagy eséllyel nem úgy kedvelte meg senki a sportolást, hogy bordásfal előtt próbált fejen állni fél órán keresztül.

Futkosás oda-vissza, minden fordulásnál potenciális kicsúszás.

Vicces és játékos, kb. két percig.