Ha elesel, még jól meg is verlek – mondatok, amik gyerekkorunk óta kísértenek

Ezt felnőttként már mindenki érti és sokszor alkalmazza is, de gyerekként pont nem érdekelt minket, hogy ki a szamár.

Ha rossz jegyet kaptunk, hiába hoztuk fel mentségként, hogy a többieknek sem sikerült jól a dolgozat, ez a szüleinket hidegen hagyta. Persze, ha Pistike ötöst kapott, rögtön érdekessé vált mások jegye, és ment a „bezzeg a Pistike…”.

Felnőtt fejjel kedves kis fenyegetés, gyerekként viszont semmiképp sem akartunk brekegő gyomorral ébredni.

„…például azt, hogy takarítsd ki a szobádat!” – inkább már nem is mertünk kérni semmit, mert idővel megtanultuk, visszaüt a kívánság.

Ezzel a nevetségesen hangzó mondattal szereltek le minket a szüleink, amikor ők olyan dolgot csináltak, amiért minket korábban leszidtak.

Természetesen csak üres fenyegetésről volt szó, de amellett, hogy ma már nevetünk rajta, elég kegyetlenül hangzik.

Szerencsére sosem fájt, sőt, jól is esett.

Semmire se mentünk a „de hát én azt hittem…” mentséggel, bár egyébként miért ne lehetne templomon kívül hinni?!

Kicsit passzív-agresszív, de ezzel se nagyon tudtunk vitatkozni.

Általában akkor merült fel, amikor már semmi sem segített. Kevés egyszerűbb fenyegetés van ennél, de valamiért mégis hatásosnak bizonyult a legtöbb esetben.

A mondat, ami rögtön megsemmisített bármilyen észérvet.

Ezután biztos jobban esett a vacsora.

Abszolút igaz, de gyerekként inkább úgy tűnt, ez fordítva igaz.

Rég volt, tán igaz se volt.