A legnagyobb tabuk

Miközben 12 évesen már lehet szexelni Magyarországon, és pár kattintással elérhető az ingyen pornó, gyakorlatilag alig létezik szexuális felvilágosítás – olvasható Jámbor Eszter, a Szexsuli szexedukációs blog létrehozójával készült cikkünkben. De az aktív szexuális életet élők körében sem számít hétköznapinak a téma, és óriási leplekkel takarjuk le a tényt, hogyha szüleink nem csinálták volna, mi sem lennénk itt.

Mi vagyunk az egyetlen faj, aki tisztában van saját mulandóságával, mégis úgy teszünk, mintha az valami távoli és bizonytalan dolog lenne – pedig nem az. Jobb szeretjük messzire elkerülni a témát, és ha környezetünkben épp gyászol valaki, csak egy zavart „részvétem”-et tudunk kinyögni, mikor pedig idős emberek beszélnek saját halálukról, elütjük a témát egy viccesnek szánt „te még minket is túl fogsz élni”-vel. A Nincs rá szó című podcastben az erről való gondolkozást szeretnénk hétköznapibbá tenni, hiszen még az egészségügyben is tabuként kezelik a halált.

Míg Spanyolországban már fizetett szabadságra mehetnek a menstruáló nők – ami persze lehet egy külön vita tárgya, ahogyan az is, hogy csak a nők menstruálnak-e (igen) –, addig Nepálban törvény ellenére menstruáció alatt a nők többek között nem mehetnek iskolába, dolgozni, nem érinthetnek meg egy férfit és nem használhatják a közös vízhálózatot. Magyarországon fele ennyire sem súlyos a helyzet, de az biztos, hogy kevesen sétálnak a kezükben betétet lóbálva a munkahelyi mosdó felé.

Bár valóban nem az számít, milyen szám áll a személyigazolványunkon, de szerencsésebb esetben előbb vagy utóbb mindenkinek ráncos lesz a bőre, ősz a haja, és egyre több és maradandóbb betegséggel kell szembenéznie – amely témát ugyanannyira szeretünk elkerülni, mint amennyire elodáznánk életkorunk előre haladását.

Ellentmondásos terület: bikinis képet kitenni Instagramra belefér – melltartó nélkül (de ruhában) munkába menni nem fér bele; férfiaknak félmeztelenül az utcán sétálni szabad – ha nők teszik ugyanezt, az közszemérem sértés; franciabugyi méretű rövidnadrágot hordani lehet – nadrág nélkül utcára menni már kevésbé; ha sztárok aktfotókat osztanak meg magukról, az követőtábort vonz – ha magánemberként teszed ugyanezt, megbélyegeznek érte; ha egy öltözőben meglát valaki meztelenül, az senkit sem érdekel – ha bárhol máshol meglát egy vadidegen ruha nélkül, az minimum zavarba ejtő.

Családtagoktól, barátoktól, szerelmektől választhat el, megfoszthat munkalehetőségektől, az egzisztenciális biztonságod fenyegetheti, és az általános közérzeted is tönkreteheti. Betesz egy dobozba. Az nem számít, hogy milyen színű. Nagyon szűk és sötét, és szinte lehetetlenné válik a más színű dobozokban lévőkkel való kommunikáció, ha nem kerülitek már az elejétől kezdve az erről való diskurálást.

Már a szavak kimondásával is zavarban vagyunk: hogyan hívhatjuk egy embertársunkat, aki szellemi vagy testi képességeit tekintve az átlaghoz képest korlátozásokkal él? Nehezen tudunk mit kezdeni ezzel, pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha az ilyen különbségeket is annyiban látnánk, mint mikor valakinek más a munkája, tájszólással beszél, gluténérzékeny vagy eltérő zenei ízlése van.

Pontos adataink nincsenek, és évek óta nem születnek a témában kutatások, de az Index 2020-as cikke szerint a WHO több mint 900 ezerre tette az alkoholbetegek számát hazánkban, míg egy 2002-ben készült tanulmány 3-4 millióra becsülte azokat, akik éltek már valamilyen illegális szerrel. Az alkoholfogyasztás társadalmilag elfogadott, támogatott és reklámozott, de az általa okozott károkról alig beszélünk; a kábítószerhasználat üldözött és büntetendő tevékenység, miközben úgy teszünk, mintha egy elszigetelt jelenségről lenne szó.

Korábban mi is megírtuk, hogy a világ lakosságának 51 százaléka, azaz több mint négymilliárd ember túlsúlyos vagy elhízott lesz 2035-ig; Magyarországon a felnőtt lakosság 64%-a számított elhízottnak vagy túlsúlyosnak 2022-ben. Az elhízás rengeteg egészségügyi probléma okozója, de ahelyett, hogy az egészséges életmód mellett kampányolnánk, ha egy ismerősünk megjegyzi magáról, hogy felszedett néhány kilót, mi csak legyintünk, hogy „ugyan, dehogy”! Ha pedig ezt mi mernénk megemlíteni, azzal vérig sértenénk a másikat – természetesen különbséget kell tudni tenni a másik (akár nyilvános) megalázása, és egy finom, baráti jelzés közt.

Nem illik rákérdezni, hogy kinek és mekkora. Ebben valószínűleg hamarosan segíteni fog az Európai Parlament által elfogadott új bérszabályozás, aminek értelmében a munkáltatók nem kötelezhetik arra munkavállalóikat, hogy titokban tartsák fizetésük összegét.

Egy átlagos, egészséges ember naponta átlag 8-20 alkalommal szellent, ilyenkor 5-375 milliliteres mennyiségben távozik 24 óra alatt olyan 0,5-1,5 liternyi bélgáz – és az nem tesz jót, ha ez bent marad. (Tabu ide vagy oda, de valljuk be: az sem tenne jót, ha nem maradna bent.) Ha csikar a hasunk és ver a víz, arra csak annyit mondunk, rossz a közérzetünk, ha már a mosdóból sem tudunk kijönni, akkor pedig különösebb indoklás nélkül egyszerűen betegnek nevezzük magunkat.

Ha egy pár már évek óta együtt van, ellenben nincs gyerekük, a hátuk mögött összesúgva kerül csak szóba, hogy talán erről lehet szó. Megfelelő egészségügyi kezelés, az örökbefogadás és a lombik is jelenthet megoldást. Mintha szégyen övezné azt, ha valaki terméketlen, amikor millió – akár lelki – oka is lehet ennek, és sokat javítana a helyzeten, ha gátlások nélkül lehetne róla beszélni.

Ez onnan nézve még érthető is, hogy a Közel-Keleten, Indiában és Afrika bizonyos részein a mai napig felfoghatatlan következményei lehetnek annak, ha valaki felvállalja vallási hovatartozását; a nem olyan távoli múltban pedig hazánkban is tragikus eredményei voltak ugyanennek.