A legidegesítőbb szokások tömegközlekedésen

Lehetőleg a melletted lévő ülésen, penészes sajtos szendvicset, miközben csámcsog, és még az is lehet, hogy telefonál. Közben morzsázik, utána böfög, majd elővesz egy zacskó csipszet, amit végig ropogtat közös utazásotok során.

Nem mintha a buszon bárki is intimitásra vágyna, de azt a néhány centit a bőröd és a külvilág között nem esne rosszul, ha szabadon hagynák. Azonban a te jó érzésed hétköznap reggel hét óra ötven perckor senkit sem fog érdekelni. Ilyenkor az emberben még munkál valamiféle elfogadás: neki is kellemetlen, hogy az arcodba liheg, neked is, de hát mit lehetne tenni? Ha a következő járattal mennél, elkésnél, na meg azon is tömeg lesz. Más a helyzet, mikor a metró félig üres, és utastársad éppen a melletted lévő helyre szeretne leülni – nagy szatyrokkal és szétterpesztett lábakkal. A piszoár-használat íratlan szabályai ugyan a tömegközlekedési eszközökön is érvényesek, de őt ez nem fogja érdekelni, te pedig ezt soha nem fogod megérteni.

A kihangosított telefont csak egy dolog tudja tetőzni (ami általában kéz a kézben jár ezzel a jelenséggel): ha a veled azonos fizikai térben telefonáló ordítva válaszol beszélgetőpartnerének. Híreket vagy könyvet már úgysem fogsz tudni olvasni, de helyette végighallgathatod, hogy Pali micsoda átokfajzat, Juli pedig megint elesett, de már szerencsére jobban van.

Macerás levenni és kapaszkodni is nehezebb úgy, de kikerülni sem olyan egyszerű a reggeli csúcs idején. Ennek haladó szintje, mikor mégis sikerül levenni a hátizsákot, és az ablak melletti ülésre letenni, míg gazdája a mellette lévőnél mered a telefonjába fülhallgatóval a fején – te pedig szomorúan nézed ezt végig az orrod előtt becsapódó ajtóüveg mögül, mert erre a metróra sem fértél fel.

Nehéz ezzel mit kezdeni, mert visszabámulni bunkóság, de figyelmen kívül hagyni is nehéz azt, hogy valaki téged néz.

Rossz fülhallgatóval, vagy anélkül, a lényeg ugyanaz: megállókon keresztül kell rettenetes hangminőségben zenét hallgatnod, minden szándékod ellenére. Ha szerencsés vagy, még az is megeshet, hogy ízlésed egybevág utastársadéval (bár ez igen ritkán fordul elő), de mégis csak az fog járni a fejedben: vajon ő tud róla, hogy ezt mások is hallják? És ha igen, miért nem zavarja? Ha zavarja, miért csinálja? Ha pedig nem tud róla, miért nem szólt még neki senki? Persze te sem fogsz. Tettét nem tiltja törvény, és nem is volna illendő, ha szólnál.

Ezt a műveletet általában tinédzserekből álló csapatok szokták végrehajtani, de fiatal felnőttek közt sem ritka. Közös utazásotok során csak abban bízol, hogy alkoholmámoros dülöngélésük közben nem rajtad fog landolni a még emésztőrendszerükben lévő gyros pitában.

Többi között levegőbe tüsszentés vagy köhögés, intim területek vakargatása, orrtúrás, vagy kézzel evés után a kapaszkodó megfogása és fordítva.

Te pedig szeretnél felszállni. Vagy le. Vagy mikor az előtted felszálló megáll az ajtó közepén, mintha nem lenne még előtte egy egész tánctér, a megállóban pedig öt másik utas, akik ugyancsak szeretnének feljutni a buszra. Ennek inverze, mikor már egy légy sem férne fel, de valaki még a bőröndjével együtt megpróbálja, biztos, ami biztos – és sikerül neki.

Nem számít, hogy mennyire vagy fáradt, fáj-e a fejed, szorít a cipőd, vagy milyen nehéz a táskád: a tömegközlekedési helyfoglaló játéknak saját hierarchikus rendszere van, és ha sikerül is megszerezned egy széket, semmi biztosíték nincs rá, hogy célállomásodig meg is tarthatod azt. Az első helyen állnak a bottal közlekedő idős emberek – nekik feltétel nélkül és azonnal át kell adnod a helyed. Utánuk következnek a bot nélküli társaik, de velük óvatosnak kell lenni, mert könnyen lehet, hogy egy korát szégyenlő, sértődékeny fajtába futsz bele, akit érzékenyen fog érinteni a felajánlásod. A terhes nők, vagy kisgyermekes anyák állnak a következő szinten, és őket követik a fiatalabb, de valamilyen mozgásszervi korlátozásnak kitett társaink. A kategóriák közt vannak átfedések, viszont ha te épp beleesel valamelyikbe, Murphy törvénye szerint neked senki sem fogja átadni a helyét.