Arrakis, Solaris, Tatuin – bolygók, amik csak a sci-fikben léteznek

Akárcsak Arrakis, Tatuin is egy félreeső, sivatagos bolygó, amely mégis jelentős helyszínévé vált a galaxis történetének. És igen, ezúttal abban a bizonyos messzi-messzi galaxisban, amely rajongók millióit örök gyerekkl, George Lucast pedig milliárdossá tette. Hogy csak pár emléktáblát érő dolgot említsünk, megfordult Tatuinon R2-D2 és C-3PO, Anakin és Luke Skywalker is, Obi-Wan Kenobi pedig itt vonult remeteségbe a köztársaság bukása után.

A Star Trek-univerzum egyik legfontosabb bolygója, egyben Spock kapitány szülőhelye. Emberi léptékkel mérve a Vulkán vöröslő felszíne nem túl barátságos élőhely, de a vulkániak civilizációja így is nagyon fejlett: a zene, a filozófia és a tánc mellett kiemelt szerepet kap a meditáció, nem hagyják, hogy a logikus gondolkodást kizökkentsék az érzelmeik, képesek a telepátiára, ráadásul a teljes lakosság vegetariánus. De vigyázat, ahogy a Star Trek: Voyagerből kiderül, a vulkáni kávé mérgező az emberek számára!

A filozofikusabb sci-fik visszatérő motívuma, hogy hiába hatol be az ember a világűr mélyére, ott is csak saját félelmeivel és vágyaival szembesül. Ennek a gondolatnak legerősebb példája talán Stanislaw Lem Solarisa, amelyből klasszikus orosz (Andrej Tarkovszkij) és kevésbé klasszikus amerikai (Steven Soderbergh) filmadaptáció is készült. A Solaris élő óceánja valójában nem is egy bolygó, hanem egy planetáris méretű tudattalan, amely önvizsgálatra kényszeríti vagy öngyilkosságba hajszolja a hozzá közel merészkedőket.

Az önfeláldozó bolygó, aminek Supermant köszönhetjük. Kripton ugyanis felrobbant, amit hiába próbált a neves tudós, Jor-El megakadályozni, süket fülekre lelt, mert a kriptoniak épp civilizációjuk fennállásának 10000. évfordulójára készültek nagy buzgalommal. Jor-El végül csak fiát tudta kimenekíteni a pusztulásból, aki végül a Földön kötött ki, és akiről azóta tudjuk, hogy ugyanolyan jól áll a feszülős fellépőruha, mint az öltöny+szemüveg+aktatáska. Kripton így sokszor csak a mitikus múlt homályába vesző emlékként bukkan föl a Superman-filmekben, de olykor azért megjelenítik flashbackekben, sőt, kapott saját előzménysorozatot is.

A bevezetőben már említett Arrakis a sivatagi bolygók archetípusa, amely irodalmi formájában megelőzte a Star Wars ismertebb Tatuinját is. Ez sem tartozik épp a legkellemesebb lakóhelyek közé, ám hiába a gyilkos szárazság, a pusztító sivatagi viharok és a gigantikus homokférgek, ha egyszer az univerzumban egyedül itt bányászható a jövőbelátást biztosító drog, a fűszer – nem csoda, hogy itt dől el a Birodalom sorsa. Persze akadnak, akik nem kizsákmányolandó gyarmatként tekintenek az Arrakisra és őslakosaira, a fremenekre, hanem hisznek a bolygó megszelidíthetőségében.  Az 1984-ben David Lynch által filmre vitt Arrakis még nem volt túl meggyőző, de Denis Villeneuve nagyszabású adaptációja már kiválóan átadja a kietlen – sokszor közel-keleti hangulatú – atmoszférát.

A Douglas Adams-féle abszurd galaxis leggazdagabb bolygója, amelynek lakosai abból szedték meg magukat, hogy más civilizációk megrendelésére gyártottak luxuskivitelű bolygókat. Ezek sorába tartozott a sztori elején elpusztult Föld is, amelynek megrendelői – a tévhitekkel szemben – nem az emberiség, hanem az egérformájú szuperintelligens lények voltak, akik rajtunk végzik kísérleteiket, hogy megtudják a kérdést, amire a válasz a 42. A 2005-ös BBC-feldolgozásban Bill Nighy tartott idegenvezetést az ámuldozó Martin Freemannek.

Az időlordok otthona, innen származik a legrégebb óta futó brit sorozat, a Ki vagy, doki? Doktora is. Az űrből narancssárga színűnek tűnő Gallifrey mintegy 250 millió fényévre van a Földtől, de idő- és térbeli viszonya bolygónkhoz nem teljesen tisztázott a relativitás miatt, a szereplők pedig úgyis inkább időgéppel utazgatnak a két helyszín között.

Ego, az élő bolygó már 1966-ba megjelent a Marvel-képregények lapjain, de szélesebb körben mintegy ötven évvel később, a második A galaxis őrzői-film révén vált ismertté. Ott Kurt Russell személyesítette meg az idilli, de gyanúsan öntudatos Egót, aki szoros rokoni viszonyokat ápol a főhőssel, Peter Quill-lel, és akiről az atyai mosolyok után hamar kiderül, hogy nem érdemes magunkra haragítani.

Bár a rendes név hiánya azt sejteti, hogy jelentéktelen helyről van szó, valójában az LV-426 az az apró sziklabolygó (avagy hold), amelyen Ellen Ripley és  a Nostromo legénysége megtalálja azt a bizonyos patkó alakú, lezuhant idegen űrhajót (a kánonban Derelict, azaz kb. „gazdátlanul hagyott hajó” a neve), fedélzetén egy rakás űrlénytojással. Innen indulnak tehát a filmtörténet legjelentősebb űrhorrorjának, az Aliennek és folytatásainak megpróbáltatásai. A sztori szerint a később Acheron névre keresztelt LV-426-ot a Weyland Corp fedezte fel és gyarmatosította 2039-ben, igazán fontos dolgok viszont onnantól történtek itt, hogy a Nostromo 2122-ben a felszínén landolt, hogy ellenőrizze az onnan érkező rejtélyes jelet.

Mindenkinek szüksége van otthonra, még az autóvá átalakulni képes óriásrobotoknak is. A Transformerek otthona pedig a hozzájuk nagyon passzoló, már nevében is mechanikus Kibertron. Ez a Szaturnusz méretű bolygó, amelyet Prímusz teremtett, és a robotistenség azóta a bolygó mélyén alszik, várva az nagy összecsapást az ősi ellenséggel. Hogy milyen egy kibertroni csata, azt például az ŰrDongó című 2018-as film mutatta meg a rajongóknak.