Lábelkötés, hófehér bőr, krinolin – divattrendek, amelyek akár meg is ölhették viselőjüket

A nemi betegségeknek köszönhető, hogy a rizsporos paróka leigázhatta a divatvilágot kétszáz évvel ezelőtt. A kopaszság a 17. századtól egyet jelentett azzal, hogy az illető szifiliszes, a nemi betegség ugyanis szélsebesen terjedt, így érthető, ha mindezt palástolni akarták. A divathullám beindulásához azonban kellett XIV. Lajos is, akit saját kopaszodása zavart. Erre jelentett megoldást a rizsporos paróka, amely elfedte a tar koponyákat, cserébe viszont remek otthont biztosított a különféle élősködőknek. Mivel a felhelyezése nehézkes volt, ritkán vették le, így hamar tetvek, lepkék és egerek fészkeltek bele.

Az apró kínai selyemcipők kívülről szépnek tűnhetnek, belül viszont pokoli fájdalmakat rejtettek közel ezer éven át. A tizedik századi Kínában elterjedt gyakorlat szerint a tehetős kínai családok nőtagjait már négyéves koruktól rákényszerítették a horrorisztikus műveletre: a lábujjakat leszorították, és egy szövetdarabbal szorosan bekötötték, hogy ne nőjön tovább. A láb csontjai eltörtek, a kötés miatt deformálva forrtak össze, és 2-3 év alatt be is állt a lábfej a teljesen használhatatlan, de a kínai szépségideál netovábbját jelentő lótuszformára – ez egyrészt kívánatos volt a férfiak számára, másrészt a jólétet szimbolizálta, hisz így nem voltak képesek dolgozni.

A fűző azon női kiegészítők egyike, amely nem bír kimenni a divatból annak ellenére, hogy ma már nem tartozik kötelező jelleggel a női ruhatárhoz. Fűzőket már az ókorban is hordtak a nők, a 15. században pedig olyan erővel tértek vissza, hogy le is tarolták Európát: fűzőt hordtak Franciaországtól Angliáig. A ruhadarab a nőiesség egyik legfontosabb kelléke volt: megemelte a melleket, és karcsúsította a derekat – ez utóbbi terén olyan verseny indult, hogy egészen egészségtelen szintekig szorították össze a nők a merevítővel ellátott fűzővel a derekukat, amely sokszor ájulással, nem kevés esetben halállal is végződött: keringenek legendák bordák által átszúrt májakról és acélmerevítések által átszúrt szívekről.

Az egyébként mérgező nadragulyát ma már gyógyszeralapanyagként használják, a középkorban viszont a szemükbe csepegtették a nők azért, hogy hatalmas pupilláikkal kápráztassák el a férfiakat. Úgy vélték ugyanis, hogy ez kölcsönöz őzikeszemeket a nőknek, így nagyon hamar rendkívül népszerű lett Nyugat-Európában. Csakhogy a nadragulya erősen mérgező, termése akár halált is okozhat, az ebből készített főzet szembe csepegtetve pedig rosszullétet, hallucinációkat, átmeneti vakságot is előidézhetett.

Bár ma már a napbarnított bőr hódít, évszázadokon át a szegényebb rétegeket jellemezte, a tehetőseknél a porcelánbőr hódított. Ennek elérésében sokan nem elégedtek meg abban, hogy óvakodtak a napfénytől, sokan kémiai rásegítéssel próbálkoztak. I. Erzsébet volt az, aki igazán divatba hozta a porcelánbőrt, ő elsősorban a himlő által okozott sebeket igyekezett így eltüntetni. A recept nem volt túl egészséges: ecetet és ólomércet tartalmazott, amelyet néha arzénnal is felütöttek. A mérgező keverék lassan mérgezte meg használóját, émelygést, hányingert, zavartságot és rothadó fogakat okozva, de olyan eseteket is dokumentáltak, amikor belehaltak a fehérítésbe.

Nem feltétlenül a praktikusság diktálta a krinolinok térnyerését sem: a masszív acélhálóval merevített szoknyaabroncsok nemcsak a közlekedést nehezítették meg, de veszélyesek is voltak: előfordult például, hogy a szél belekapott a hatalmas szoknyába, és sajátos ejtőernyőként működve taszította félre balesetet okozva a viselőjét. A krinolinokhoz fűződik egy ismert haláleset is: Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő felesége ruhája akkor gyulladt fel, amikor otthonukban túl közel ment egy gyertyához. A pillanatok alatt lángba boruló ruhától férje sem tudta megszabadítani, az acélszerkezet nem engedett, a feleség pedig bennégett a ruha ketrecében.

Bár a listán szereplő legtöbb elem női viselet, a férfiak is veszélybe sodorták magukat a külcsín kedvéért. Ilyen volt például a magasított gallér, amely a 19. században volt nagy divat, az erős szexuális kisugárzást kötötték hozzá, ezért volt kifejezetten népszerű. Az inghez szerelhető, különálló gallért szegecsekkel erősítették hozzá a felsőrészhez, így a viselet rendkívül merev volt, és ebből gyakran adódtak komoly problémák is, nem véletlenül csúfolták apagyilkosnak a gallért. A szoros gallér elszorította például a nyaki ütőeret akadályoztatva ezzel az agy vérellátását. Szélsőséges esetekben a gallér akár meg is tudta fojtani viselőjét, több olyan eset volt, amikor valaki a gallért viselve aludt el, és megfulladt.

A magasra tornyozott, csipkékkel és egyéb csecsebecsékkel telerakott hajviseleteket XIV. Lajos egyik szeretője, Marie Angélique de Scoraille de Roussille hozta divatba, róla is nevezték el, később ugyanis ő lett Fontange hercegnője. A legenda szerint épp kilovagolt a királlyal, amikor kibomlott a haja, ő a gyémántos harisnyakötőjével kötötte magasba, Lajosnak pedig annyira megtetszett, hogy máskor is visszakövetelte a frizurát. A hamar divatbajövő, ennek megfelelően egyre nagyobb és díszesebb hajviselet komoly veszélyeket rejtett: az igazán nagyok csillármagasságig felérve könnyen lángra kaptak. Mások hajkoronájába élősködők költöztek, a nők ugyanis mindent megtettek, hogy elég stabil maradjon a frizura, tojásfehérjével vagy liszttel kenték be, és hagyták úgy hetekig.

Bár korábban is akadtak ilyen lábbelik, elsősorban az itáliai divat diktálta azt a hóbortot, miszerint a vagyonosok szó szerint is ki akartak emelkedni a tömegből, így akár 50-60 centiméteres talpakon jártak. A chopine a 15. században terjedt el, egyfajta platform volt, amelybe felülről cipővel együtt kellett belebújni. A járást meglehetősen megnehezítette, a hölgyeknek kapaszkodniuk kellett valamiben, ráadásul egy rosszabb lépés súlyos balesethez is vezethetett, ennek ellenére a chopine a 17. századig megőrizte népszerűségét.

A muszlin légiessége és esése miatt tökéletes viselet volt a mediterrán térségekben, amelyet hamar felfedeztek az európaiak is. Ám míg a leheletvékony anyag a nagy melegben valóban adta magát, addig az európai klímához nem feltétlenül passzolt, ez azonban nem akadályozta abban, hogy a 17. században óriási őrület alakuljon ki körülötte. A téli bálokban is előszeretettel viselt ruha miatt rengetegen fáztak meg, az 1803-ban Párizsban kitörő influenzajárványhoz a legenda szerint nagyban hozzájárult a lenge öltözet is. Ennek Napóleon vetett véget, aki betiltotta a muszlin behozatalát.