Tudósok, akik életüket is kockáztatva voltak saját maguk kísérleti egerei

Jonas Salk a gyermekbénulás elleni szert kereste, és úgy gondolta, rá is talált a megoldásra. Védőoltása a vírus halott formáját tartalmazta, majmoknál sikeresek is voltak a kísérletei, utána pedig embereken is tesztelte. Először magán, aztán feleségén, később a gyerekein. Nem az általa kifejlesztett vakcináját használják manapság, hanem a lengyel származású, de élete túlnyomó többségét az USA-ban töltő Albert Sabin gyógyszerét, a szájon át bevehető Sabin-cseppet, amely legyengített kórokozókat juttat a szervezetbe, az immunreakciótól pedig immunissá válnak az emberek. A cseppek használatát először Magyarországon tették kötelezővé, azóta nem is fordult elő járvány nálunk.

Az 1870-es években számos perui vasútépítő munkásnál az Andokban fura láz jelentkezett, amit ízületi fájdalmak és a halál követett. Egy 26 éves orvostanhallgató, Daniel Carrión magán kísérletezett, hogy kiderítse, mi okozhatja a tüneteket. Megtette. Belehalt. Anélkül, hogy életében egy tudományos cikke is megjelent volna, kórházakat, stadionokat neveztek el róla Peruban.

A német Werner Forßmann 1956-ban orvostudományi Nobel-díjat kapott a szívkatéterezés technikájának kialakításáért. Hogy a veszélyes direkt szívinjekciót el lehessen kerülni, és a szíven belüli vérnyomást is meg lehessen mérni, az az ötlete támadt friss orvosként 25 évesen, hogy katétert lehetne bevezetni a szívbe. Miután az állatkísérletek jól alakultak, rávette egy orvostársát, legyen a kísérleti nyula. 35 centire be is jutottak a vénájába, mikor a kolléga megijedt. Egy nővért győzött meg ezek után, de nem bele, hanem saját magába vezette végül a katétert 65 centi mélyre. Eleinte nem nézték jó szemmel eredményét, hősködő bolondnak tartották, és azzal is megvádolták, mások kísérletét lopta el (bár azok nem tudták bizonyítani a katéterezésük sikerét). El is hagyta ezt a szakterületet és inkább az urológiára szakosodott. Hogy végül eljutott a Nobelig, azért is csoda, mert még 1932-ben belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba és az SA-ba,  a háború alatt pedig a Wehrmachtban szolgált. Utána, mivel párttag volt, egy ideig csak favágóként tudott elhelyezkedni.

A francia tudós, Charles Nicolle Tunéziában dolgozott, ahol a tífusz nagyon komoly problémát jelentett. Munkája során rájött, a tetvek terjeszthetik a fertőzést, amit majomkísérletekkel igazolt is. Ezért kapta meg később, 1928-ban a fiziológiai Nobel-díjat, de itt nem állt meg, úgy gondolta, hogy egy oltást is tud készíteni a tífusz ellen úgy, hogy a fertőzött tetveket szétzúzza és a felépült betegek vérszérumával keveri össze.

Először magán próbálta ki, és egészséges maradt, majd beadta pár gyereknek is (mivel az ő immunrendszerük erősebb), akiknél kialakult a betegség, de felépültek. Mindezek ellenére hatásos oltóanyagot nem sikerült kifejlesztenie, de számos más betegség kutatásában, mint a spanyolnátha, az influenza, a kanyaró, a tuberkulózis, megkerülhetetlen szerepe volt a későbbiekben.

A mai Ukrajna területén született Ilja Mecsnyikov a többiektől abban különbözik, hogy ő igazából öngyilkos akart lenni, csak nem sikerült, ez vezetett végül is a felfedezéséhez. Először első, tüdőbajos felesége halála után kísérelte meg, hatalmas adag ópiumot vett be, olyan nagyot, hogy kihányta és nem halt meg. Második felesége is megbetegedett, tífuszos lett, Mecsnyikov szándékosan megfertőzze magát visszatérő lázzal, hogy együtt haljanak meg, és hogy bizonyítsa, a láz vérrel átadható. Mindketten felépültek.

Mecsnyikov sok mindent kutatott élete során, de a túlélés is arra ösztönözte, hogy az immunológiával (az immunrendszser kutatásával) és a tanatológiával (a halál és a haldoklás tanulmányozásával) kiemelten foglalkozzon. A fagociták (ilyenek az emberi szervezetben a baktériumokat elfogyasztó sejtek is) felfedezéséért, „az immunitás terén végzett munkájuk elismeréseként” Paul Ehrlich-hel együtt meg is kapta az orvosi Nobel-díjat 1908-ban.

A német származású svéd kutató állította elő az általa tűzlevegőnek nevezett oxigént, de csak később publikálta eredményét, mint Joseph Priestley, akit sokszor az oxigén felfedezőjének szoktak említeni. Carl Wilhelm Scheele nem csak ebben az esetben járt így, mindenesetre ő azonosította voltaképp az arzént, a higanyt, az ólmot, a volfrámot, a báriumot, a hidrogént és a klórt is, felfedezte emellett a húgysavat, a tejsavat, a citromsavat és még sok minden mást is.

Halálát is tulajdonképpen felfedezéseinek köszönhette. 42 évesen, 1785-ben elkezdett betegeskedni, vélhetően azért, mert – mint kortársai – kísérleti anyagait, felfedezéseit megszagolta, megkóstolta, hogy rendesen jellemezni tudja, ahogy azt a tudományos élet akkor azt megkövetelte. Vagyis alapossága jelenthette korai, vélhetően higanymérgezés okozta halálát.

Talán a legismertebb „önkísérletező” a svájci kémikus, Albert Hoffman volt. 1938-ban szintetizálta az LSD-t, alapvetően egy olyan gyógyanyagot akart előállítani, ami a légzést és az idegrendszert segíti, mikor egy ilyen vegyület borkősavas sóját előállította. Amikor átkristályosította, az ujjbegyére kerülhetett belőle, amitől elkezdett hallucinálni. Azt már az elején sejtette, hogy az LSD-25 lehetett az oka a mérgezésnek, de nem tudta, hogy kerülhetett vele érintkezésbe. Felmerült, hogy a bőrén keresztül. De mint egy rendes tudós, hogy elméletét leellenőrizze, újabb adagot vett be belőle az – innen – híres biciklinapon, április 19-én, és feljegyezte tapasztalatait. Egész életében szedte az LSD-t; 102 évet élt.

A mesterséges intelligencia- és a robotika-specialista brit tudós, Kevin Warwick elektródákat szerelt az idegrendszerébe, az elektródák által küldött jelek pedig ugyanazt a mozgást imitálták le egy számítógépen keresztül egy robotkarban, amilyen mozgást ő végzett a karjával.

A sikeres kísérlet után a felesége kezébe is beépítették az elektródákat, hogy egy napon az internet segítségével, a telepátia vagy empátia útján ugyanazt a mozgást végezze el a két kar a hatalmas távolságok ellenére is. Warwick tulajdonképpen az első kiborgja a történelemnek, de ez, és más kísérletei sok etikai vitát vetnek fel.

Tulajdonképpen az olasz orvos, Santorio Santorio volt az első, aki tudományos önkisérletet végzett magán. 1614-ben számolt be arról, hogy 30 éven át, mindennap megmérte az általa elfogyasztott ételek és italok súlyát, a saját testtömegét és a székletének és vizeletének a súlyát is. Különbséget tapasztalt, amit annak tudott be, hogy a tápanyagok kipárolognak a testből, tulajdonképpen láthatatlanul izzadunk. Ami hibás következtetés volt: a tudós nem ismerhette a szervezetben lejátszódó égési folyamatokat.

A 19. században élt tudós sok mindennel foglalkozott, a vérről, testhőről, az idegekről és a hormonok létéről is tulajdonképpen sok mindent neki köszönhetően tudunk, kísérleteiben pedig nem egyszer saját magát használta fel.

Egy alkalommal a saját béltartalma vizsgálatához egy madzagra kötött szivacsdarabot nyelt le, majd húzott ki magából, egy másik alkalommal a kolera gyógyításához kísérletezett. Kolerás hányadékot ivott, hogy megbetegedjen, majd ópiumoldatot vett be a kúrálására. A kolera nem ölte meg, az ellenszer bevétele viszont majdnem az életébe került.

1889-ben pedig tengerimalac-herekivonatot oltott magába, hogy megfiatalodjon. Nem sikerült. Szexuális potenciája viszont állítólag megnőtt. Ennek a kísérletének, illetve az ebből kinövő szervkivonat-fogyasztási divatnak köszönhetően érte el első sikereit Richter Gedeon – írja a Képmás.

A felvidéki születésű, magyar származású amerikai orvos, a szegénységben élőket érintő betegségekre specializálódott. Többször is Nobel-díjra jelölték amiatt, hogy kimutatta, az Egyesül Államok déli részén az egyik leggyakrabban előforduló pellagra (magyarul durva bőr) nem fertőző betegség. Kortársai ugyanígy gondolták, de ő árvaházakban, börtönökben végzett kísérletekkel bebizonyította, nem az, hanem a szinte kizárólag kukoricaalapú étkezés, az alultápláltság okozza. Kísérletei azt mutatták, változatosabb étrenddel eltűnik a betegség, nincs szükség a fertőző betegeknél alkalmazott elkülönítésre. Eredményei ugyanakkor nem győzték meg kutatótársait, ezért saját magát és feleségét is beoltotta pellagrás betegek vérével, hogy bebizonyítsa, nem fertőző betegségről van szó. 1929-ben halt meg, odáig már nem jutott, mint Conrad Elvehjem, aki Goldberger halála után nyolc évvel bebizonyította, hogy a pellagrát a B3 vitamin hiánya (niacinhiány) okozza.