Rádiumos rúzs, ólmos púder, higanyos kalap – gyilkos divattrendek a történelemből

A XX. század első felében a kozmetikai kencékbe rádiumot is tettek, hisz az „ragyogó” arcszínt kölcsönzött, és ezek a termékek a sötétben is világítottak. A radioaktív anyag viszont a csillogáson túl mást is okozott – például vérszegénységet, sterilitást, foghullást, daganatokat és a belső szervek szó szerint vett rothadását.

Carl Scheele svéd vegyész állította elő a Scheele-zöldnek is nevezett élénkzöld festékanyagot, melyet örömmel használtak tapéták, játékok és szövetek színezéséhez. A problémát mindössze az jelentette, hogy a festék tele volt arzénnal.

A XVII. században francia kalapkészítők észrevették, hogy higanyt használva sokkal könnyebben hajlíthatóvá válnak az anyagok. Az 1940-es években tiltották be a gyakorlatot, miután a nemezkalapokat készítő munkások zöme megőrült a higanygőznek köszönhetően.

Értelmetlen, egészségtelen és rendkívül fájdalmas volt az a gyakorlat, melynek során a nők lábfejeit elszorítva éveken keresztül deformálták őket, hogy így férjük tulajdonaként ne tudjanak járni vagy munkát végezni, csak apró lépésekben, „kecsesen” tipegni.

Az ólom sminkben való használata az ókori görög, római és egyiptomi időkig nyúlik vissza, de I. Erzsébet angol királynő tette a legelterjedtebbé az európai arisztokrácia köreiben. Nem nehéz kitalálni, hogy viselői gyakran ólommérgezés áldozatai lettek.

Atropa belladonnából, vagyis halálos nadragulyából készítettek olyan szemcseppet a reneszánsz Itáliában, mely vonzó őzike szemet varázsolt használóinak – emellett pedig eltörpültek az olyan mellékhatások, mint vakság, mentális zavarok és halál.

Manapság a hőn áhított, kínzás útján elérhető darázsderekat egy gátlástalanabb plasztikai sebészet jó pénzért megformálja (néhány bordacsont eltávolításával), míg régen fűzőket használtak ugyanehhez.

Az elődjüknek is nevezhető chopin cipők az 1500-as évek elején jöttek divatba, a maguk 50 centiméteres talpával – a cél viselőik lábának megóvása lett volna a göröngyös, sáros utaktól, az eredmény pedig rengeteg bokatörés lett. Ma már nem ennyire magasak, de továbbra sem a legegészségesebb darabok.

A krinolin tulajdonképpen egy női derékre szerelt drótból vagy nádból készült kalitka volt, mely kiemelte viselője csípőjének formáját. A ruhadarabok azonban könnyen felgyulladtak, és hordásuk mellett a legegyszerűbb tevékenységek is nehézkessé váltak.

A XIX. században népszerűvé vált, nyakörvhöz hasonló levehető gallérok sok ember fulladásos halálát okozták, de olyan esetről is tudunk, mikor egy férfi elesett az utcán, és a ruhadarab elvágta a nyakát.

A szifilisz okozta hajhullás elrejtése miatt kezdtek el a férfiak fehér parókákat viselni, és a trend az 1700-as évek végéig népszerűségnek örvendett. A parókákat nem mosták, így hamar büdösek lettek (amihez a nemi betegség okozta, alattuk kifakadó fekélyek is hozzájárultak), valamint komfortos otthonként szolgáltak tetvek és más élősködők számára.

A fontange egy női fejdísz volt, melyet drót segítségével erősítettek viselője fejére, csipkékkel, fodrokkal és szalagokkal megtűzdelve. Applikálása hosszadalmas folyamat volt, így gyakran heteken át hordták őket – a mosatlan hajba költözött tetvek, atkák és egerek problémáján túl veszélyt okozott, hogy a mennyezetig nyúló fontange-ok könnyen meggyulladtak.