Godzillától az Oppenheimerig – A legérdekesebb filmek a nukleáris fenyegetésről

A Barbie-filmmel egy napon mozikba került háromórás alkotás a második világháborús Manhattan-tervet vezető fizikus, J. Robert Oppenheimer atombombájáról és lelkiismeretéről szól, vagyis nem csak a bomba megépítésének az éveit, de a tudós ezt követő meghurcolását is bemutatja. Kritikusunk szerint Christopher Nolan virtuóz módon forrasztja egységbe a két témát, a háborús filmet, lelkiismereti drámát és tárgyalótermi izgalmakat ötvöző film középpontjában mégis Cillian Murphy nagyívű alakítása áll.

Az HBO-s minisorozata surranópályán lett 2019 egyik nagy tévés sikere. Alapvető kérdéseket feszeget, tulajdonképpen szovjet történelmi díszletek közt mutatta be ugyanazt, ami a Kína-szindrómában még csak teória és zajos hollywoodi fikció volt: vagyis a folyamatot, hogy a politikai logika miként írja felül pillanatok alatt akár a legelemibb emberi ösztönöket és biztonsági megfontolásokat, még akkor is, ha milliók sorsáról, mondjuk egy addig soha nem tapasztalt katasztrófáról van is szó.  A Csernobil persze még évekkel azelőtt készült, hogy Ukrajnában heves harcok dúltak volna a zaporizzsjai atomerőmű környékén, de így is telibe találta a közhangulatot, sokan a klímaváltozással szembeni politikai tehetetlenséget látták bele.

Csernobil óta mindenki tudja, hogy nemcsak az atomháború veszélye valós, de az atomenergiának is megvannak a maga kockázatai. Az 1979-es Kína-szindróma készülésekor azonban ez még inkább elméleti lehetőség volt, mint történelmi tapasztalat. Az izgalmas thrillerben Jane Fonda alakítja az elszánt riportert, Michael Douglas pedig a nem kevésbé elszánt operatőrt, akivel egy rutinforgatás idején üzemzavart észlelnek egy Los Angeles-környéki atomerőműben. Jack Lemmon a becsületes tudós szerepében, aki segít neki feltárni az ügyet, amelyet a hatalom próbál teljes erőből eltussolni a nyilvánosságban. A Kína-szindróma bemutatójakor az energiaipari résztvevők elszállt fikciónak és egy teljes iparág ellen elkövetett karaktergyilkosságnak titulálták a filmet. Aztán tizenkét nappal a premier után megtörtént a Three Mile-szigeti atomkatasztrófa, ahol nagyon hasonló folyamatok történtek, mint a vásznon.

Hiába ért véget a hidegháború, Hollywood azért a 90-es években is igyekezett életben tartani az atomháborús paranoiát, ennek pedig fontos helyszíne lett a tengeralattjáró. A Vadászat a vörös októberre című tengeralattjárós kémthrillert ugyan még épp a Szovjetunió hivatalos szétesése előtt mutatták be, de az 1995-ös Az utolsó esély már a posztszovjet zűrzavar és az első csecsen háború idején játszódott, amikor is ultranacionalista oroszok azzal fenyegetőznek, hogy atombombát dobnak az Egyesült Államokra és Japánra. A Tony Scott által rendezett akcióthrillerben Gene Hackman atomtengeralattjáró-parancsnoka és Denzel Washington vezető tisztje feszül egymásnak a nem épp jelentéktelen kérdésen, hogy kilőjék-e a rakétákat Oroszországra. A film egy valós esetből indult ki, ami évtizedekkel korábban játszódott le, a kubai rakétaválság idején, és a tengeralattjáró klausztrofób közegében mutatta be, milyen sorsdöntő lehet az emberi tényező ezekben a kiélezett helyzetekben.

Természetesen számos posztapokaliptikus film épült az atomháború rémképére. Az egyik leghíresebb és legtrükkösebb ezek közül A majmok bolygója, amelynek végén Charlton Heston a Szabadság-szobor romjait felfedezve ébred rá, hogy valójában nem egy távoli bolygóra vetődött el űrhajójával, hanem visszatért a Földre, ahol időközben egy atomháború pusztította el az emberi civilizációt, és nyitotta meg az utat a majmok hatalomra kerülése előtt. A folytatások aztán részletesebben ki is bontották az emberiség önmaga okozta vesztét, de a franchise legerősebb pillanata mégis az első rész zárójelenete maradt.

A nukleáris fenyegetés természetesen visszatérő elem a Bond-univerzumban. Már az első Bond-filmben, az 1962-es Dr. Nóban saját atomreaktora van az egzotikus szigeten élő főgonosznak, amelynek a 007-es hasznát is veszi a nagy leszámolásban. De az első atombombára sem kellett sokat várni: az 1964-es Goldfingerben egy nukleáris fegyverrel próbálja meg az USA Fort Knox-i aranyfedezetét hasznavehetetlenné tenni az ügyeletes főgonosz, szegény Sean Conneryt még hozzá is bilincselik az időzített ketyeréhez az akciódús fináléban.

A Golfingerrel egy évben mutatták be Stanley Kubrick klasszikusát, amelynek teljes címe: Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni. Mai napig ez a legszórakoztatóbb és egyben legelkeserítőbb film, amit az atomháborúról valaha készítettek. A kettősségnek minden bizonnyal köze van ahhoz is, hogy akkoriban volt a legreálisabb egy ilyen végzetes konfliktus lehetősége. Mindenesetre kíméletlenül tükröt tart a nagyhatalmi paranoiának, vitriolos humorával pedig a napalmnál is hatékonyabban égeti fel a politikai vezetőkbe vetett közbizalom utolsó tartalékait. A világ mai állását elnézve, a Dr. Strangelove hatvan év alatt nem igazán vesztett aktualitásából.

A Manhattan-tervről készült első nagyszabású filmet már 1947-ben bemutatták a mozik, vagyis alig két évvel azután, hogy az Egyesült Államok ledobta az atombombát Hiroshimára és Nagyaszakira. Az alkotók viszonylag törekedtek a történelmi hűségre, ám a forgatókönyvbe számos ponton beleszólt a hadsereg, a politikai vezetés és az atombomba kifejlesztésének kulcsszereplői is, akik közül többen nem is járultak hozzá a filmhez (Oppenheimer épp igen, őt Hume Cronyn alakítja). A technológiai részleteket is szándékosan pontatlanul mutatták be, az atombomba felépítése ugyanis szigorúan bizalmas államtitoknak számított. A The Beginning or the End hiába reagált nagyon gyorsan, az eseményekre, nagyot hasalt a mozipénztáraknál, és nem vált sokat idézett filmtörténeti klasszikussá.

A Japánban 1954-ben bemutatott Godzilla (Gojira) nyilvánvaló metaforája volt az atomtámadás kollektív traumájának, nem véletlen, hogy a korabeli beszámolók szerint sok japán néző sírva hagyta el a mozit. A történet szerint ugyanis ősi, mélytengeri és alapvetően ártalmatlan óriásszörnyet az óceánban végrehajtott tesztrobbantások teszik radioaktívvá és dühítik fel annyira, hogy kijöjjön a szárazföldre, és elpusztítson komplett városokat. Az persze más kérdés, hogy Hollywood később hogyan fazonírozta át a történetet.

Egy korai atombombás vígjáték 1954-ből. A The Atomic Kid főhőse egy magánzó uránbányász, Blix (Mickey Rooney), aki egy sivatagi expedíció nyomán téved be egy nukleáris tesztrobbantás helyszínére, és épp mogyoróvajas szendvicset majszol az elhagyatott modellházban, amikor a tisztes távolságban várakozó katonák megnyomják a piros gombot. Ám Blix csodás módon túléli a robbanást, a sugárzás miatt pedig szuperképességei is lesznek, így hamarosan már az FBI-nak segít egy kémhálózat felszámolásában. A meglehetősen bárgyú vígjáték nem túl emlékezetes, de az alapötlete ennek ellenére is hatással lehetett jó pár szuperhős későbbi keletkezéstörténetére, ráadásul ezt a filmet játsszák a mozik, amikor Marty McFly visszautazik az 50-es évekbe a Vissza a jövőbe első részében.