Taxisofőrön és Keresztapán túl – Robert De Niro legjobb elfeledett filmjei

De Niro számos gonosz szerepet eljátszott. Volt ő bosszúszomjas fegyenc, Frankenstein szörnye és a Sátán is, de talán egyszer sem volt annyira visszataszító, mint az Ez a fiúk sorsa alkoholista, nő- és gyerekbántalmazó mostohaapa-figurájaként. A filmet Leonardo DiCaprio nagy kiugrásaként őrizte meg az emlékezet – az akkor mindössze tizenkilenc éves, de már tapasztalt színésznek számító DiCaprio ugyanabban az évben a Gilbert Grape-ben is szívhez szóló alakítást nyújtott. Az a film volt a nagyobb siker, talán nem véletlenül, mert az Ez a fiúk sorsa érdesebb, kiábrándultabb darab. A rossz hangulatot elsősorban De Niro árasztja, aki báránybőrbe bújt farkasként a történet végére már körülbelül annyira súlyos figura, mint Jack Nicholson a Ragyogásban.

A negatív hősök számát gyarapítja A rajongó címszereplője is, aki valósággal odáig van a baseballért. Pontosabban az egyik játékosért, a San Franciscó-i csapat ászáért. Idővel sikerül a közelébe férkőznie, és azzal áltatja magát, hogy összebarátkozhat a menő sportolóval. Mikor ez nem jön össze, túszul ejti a baseball-játékos fiát, majd megpróbál bálványa helyébe lépni.

A rajongó kilencvenes évekbeli tucatthriller lenne – másik főszereplője a számos kilencvenes évekbeli tucatthrillerből ismerős Wesley Snipes –, ha nem De Niro lenne a gonosz, és nem Tony Scott rendezte volna. Scott azonban a korszak egyik legmarkánsabb stílusú rendezője volt. A rajongóban visszafogta magát, e filmjének az atmoszférája nem olyan kábító és álomszerű, mint Az éhségé vagy akár a Top Guné, de a középmezőnyből még így is kiemeli a De Niro által alakított, őrült figura belső világának megjelenítése.

A színész mintha A komédia királyának pszichopata főhősére adna újabb variációt: ezúttal is figyelemre szomjazó, veszélyes megszállott, aki arról papol, hogy csúnyán elbánt vele a világ, pedig mellőzöttségének oka saját tébolya.

Mind ismerjük Új-Hollywood jellegzetes rendezőit: Spielberg, Coppola, Lucas, Scorsese, Ulu Grosbard… hogy kicsoda? Hát Ulu Grosbard, a belga származású, sikeres Broadway-előadások után Hollywoodba dobbantó rendező. Filmes pályakezdése hiába esett Hollywood e nagy, hetvenes évekbeli korszakának nyitányára, belőle végül nem lett világhírű művész. Sőt, mára alig emlékszik rá valaki, annak ellenére, hogy De Niróval két közös filmet is forgattak a nyolcvanas évek elején, és egyik sem rossz.

A Gyónás gyilkosság után népszerű könyvsikerből készült, a második világháború után játszódik, és egy emberölési ügy felderítéséről szól. A nyomozót Robert Duvall alakítja, testvérét De Niro. Utóbbi állítólag színiakadémiás mestere, Lee Strasberg javaslatára vállalta el a katolikus pap szerepét, de annyira jól érezhette magát a reverendában, hogy később a Nem vagyunk mi angyalokban és a Pokoli leckében is felöltötte (igaz, az elsőben csak azért, hogy elmenekülhessen a rendőrök elől). Csuha ide vagy oda, a Gyónás gyilkosság után címe ma legfeljebb a hard-boiled krimik avatott ismerőseinek mond valamit.

„Mi lett volna, ha Martin Scorsese helyett Brian De Palma rendezi a Taxisofőrt?” – játszik el a gondolattal Quentin Tarantino hamarosan magyarul is megjelenő könyve, a Cinema Speculation egyik fejezetében. A filmtörténeti spekulációt motiválhatta, hogy De Palma valóban mutatott érdeklődést Paul Schrader forgatókönyve iránt, sőt egy korai filmjében feltűnt egy Travis Bickle-höz, a majdani taxisofőrhöz hasonló főhős. Sőt, ezt a magányos figurát is Robert De Niro alakította.

De Niro De Palma fiatalkori barátja és kollégája volt, együtt dolgoztak legkorábbi filmjeiken. A Szia, anyu! hőse egy vietnámi veterán, aki filmkészítéssel próbálkozik New York szegénysori negyedében. Közben a szomszédait kukkolja, mintha a Hátsó ablak koszosabb, fésületlenebb változatában lennénk (De Palma később számos Hitchcock-átiratot készített, akár azt is mondhatjuk, hogy ez az első a sorban). Thrillerbe illő feszültségről viszont itt nincs szó, inkább a tengő-lengő fiatalember rossz közérzete lesz a történet fő témája. A nagyközönség a műfaji filmjeitől kezdve tartja számon De Palmát, emiatt inkább csak a rendező rajongói ismerik a dokumentarista és új hullámos technikákkal egyszerre kísérletező, korai Szia, anyu!-t.

Mint jeleztük, nem a Gyónás gyilkosság után volt De Niro és Ulu Gosbard egyetlen közös filmje. Három évvel később újra összeálltak egy romantikus vígjátéknak induló, melodrámába forduló történet kedvéért.

A női főszereplő Meryl Streep, vagyis egy nemzedék legjobb férfi, illetve női színésze állt Grosbard kamerája elé. Mi mehetett félre?

Miért nem tartjuk számon akkora romantikus klasszikusként A szarvasvadász utáni második közös munkájukat, mint a Késői találkozást, a Harry és Sallyt vagy a Szerelemre hangolva-t, három olyan filmet, amelyekre eléggé hasonlít a Zuhanás a szerelembe? Nem tudunk válaszolni. Talán Grosbard öreguras, szentimentális rendezése tehet a dologról. A Zuhanás a szerelembe mindenesetre két idegen váratlan megismerkedéséről és feltámadó vonzalmáról mesél. A hősök elhatározzák, hogy csak barátok lesznek, mert mindketten házasok. A szívnek azonban ezúttal sem lehet megálljt parancsolni. A Zuhanás a szerelembe-nek viszont lehetett, mert nem sűrűn hallunk róla.

A „gengszter nőjébe beleszerető balek” ősrégi hollywoodi típusfigura és történetséma egyben, Josef von Sternberg például néhány éven belül néma- és hangosfilmet is rendezett a témában, az Alvilágot és a Thunderboltot. A Veszett Kutya és Glória hasonló sztori, de ha azt hisszük, hogy De Niro a gengszter, nagyot tévedünk. A gengszter nem más, mint Bill Murray! Innen tudjuk, hogy vígjátékban vagyunk, de talán ez John McNaughton filmjének legnagyobb hibája: romantikus vígjátéknak túl melodrámai, melodrámának túl brutális, gengsztermesének túl infantilis (a rendező pár évvel később hasonló bátorsággal keverte a hangnemeket a Vad vágyakban).

Miután a Veszett Kutya gúnynevű goromba zsaru megmenti a helyi kiskirály életét, a gengszterfőnök természetben róná le az adósságát, és a rendőr rendelkezésére bocsátja alkalmi barátnőjét. Azon nem lepődünk meg, hogy Veszett Kutya beleszeret a 23 éves Uma Thurman alakította pultoslányba, az viszont már szokatlanabbá és némiképp bizarrá teszi a történetet, hogy Gloria viszontszereti a szociopata vonásokat mutató, ötvenéves férfit. Bill Murray-nek mindenesetre ez a fordulat nem tetszik.

De Niróban és Al Pacinóban nemcsak az a közös, hogy mindketten játszottak A keresztapa 2-ben és párbajra keltek a Szemtől szemben hőseiként, hanem az is, hogy pályájuk egy pontján mindketten alakítottak olcsó, büdös kifőzdében robotoló szakácsokat. Ez a cikk nem Pacinóról szól, ezért a Krumplirózsáról nem lesz szó, de arra sem emlékszünk jobban, mint a Stanley és Irisra. Jóllehet, De Niro nagyszerű (milyen lenne?) az analfabéta szakács szerepében, aki megismerkedik egy hozzá hasonlóan alulról jött özvegyasszonnyal. Az írni és olvasni tanítja, közben egymásba szeretnek.

A Stanley és Iris hősei annyira nehéz sorsúak, hogy az kicsit már paródiaszerűvé is teszi a filmet. Stanley egy jelenetben kifakad: „Vajon ez az én nevem, ha le sem tudom írni?” Ilyeneket Frankenstein szörnyeként is mondhatott volna a négy évvel későbbi Frankensteinben.

Jane Fondával közös szerelmi melodrámája mégis méltó a figyelemre, már csak azért is, mert ez volt az idős, hetven felett járó Martin Ritt utolsó filmje. A város széle és A jónevű senki rendezője azon kevés hollywoodi alkotó közé tartozott, akik hitelesen tudtak történeteket mesélni munkásosztálybeli emberekről, és az ötvenes években meg is fizették baloldali elkötelezettségük árát.

A kilencvenes évek vége felé De Niro egyre többször vállalt szerepet könnyedebb filmekben, és ezek első hulláma még elég jól sikerült. A  Hibátlanok a Csak egy kis pániknál és az Apádra ütöknél szerényebb sikert aratott, noha színvonalában cseppet sem marad el azoktól. De Niro homofób biztonsági őrt játszik, aki ki nem állhatja a szomszédjában lakó drag queent (az a tippünk, Orosz Dénes innen kölcsönözte Mucsi Zoltán homofób szomszéd rendőrét a Coming outba). Kölcsönös ellenszenvük azután fordul kényszerű szövetségbe, hogy a főhős sztrókot kap, felépülését pedig a transznemű szomszéd segíti. Közben ráadásul alvilági leszámolás is zajlik a bérházban, ahol laknak, és mérget vehetünk rá, hogy ők is bajba kerülnek.

A Hibátlanok írója és rendezője némileg meglepő módon a Batman és Robin fiaskója után csendesebb produkciókban gondolkodó Joel Schumacher, aki tőle szokatlan érzékenységgel, a New York-i meleg szubkultúra hiteles megjelenítésével dolgozza fel a döcögősen induló barátság történetét. Rustyt, a drag queent Philip Seymour Hoffman alakítja, akinek ekkor már egyre több filmkritikus bizonygatta a zsenialitását. Természetesen utólag is beállunk a sorba: egy jelenetben a De Niro-karakter képébe vágja, hogy „igazibb férfi vagyok, mint te valaha is leszel, és jobb nő, mint amilyet valaha is megkaphatnál”, és neki el is hisszük. Mint minden színész, Robert De Niro is akkor a legjobb, amikor ilyen partnerei vannak.