A legnagyobb félelmeink

Az ismert élőlények kétharmadát ők teszik ki, így felesleges lenne boncolgatni a különböző pókfélék és darazsak csoportjait. A tőlük való félelem sok embertársunk életét keseríti meg, és nem alaptalanul: az első pillantásra kevésbé ártalmasnak tűnő szúnyogfélék évente nagyjából egymillió áldozatot szednek az általuk terjesztett betegségeknek köszönhetően – és még belőlük is jelenleg körülbelül 3500 különböző fajt tudunk megkülönböztetni.

A WHO megfogalmazása szerint „az egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség hiánya” – a betegségeket pedig azért kívánjuk elkerülni, mert fájdalommal járnak. A kellemetlen fizikai érzetek mellett a lelki fájdalmaktól is próbáljuk magunkat megóvni, csak míg az előbbieknek mindenki számára látható jelei vannak, és időnként elég, ha bekapunk egy fájdalomcsillapító tablettát, addig az utóbbiak alattomosan férkőznek be hétköznapjainkba, és sokkal nehezebb kigyógyulni belőlük.

Szellemek, szörnyetegek, démonok, zombik, múmiák. Akadnak, akik már földi életük során úgy vélik, hogy találkoztak velük – akár egy másik embertársunk bőre mögé bújva vették őket észre, míg mások a halál utáni élet homályába látják bele a legkülönbözőbb méretű, formájú, színű és szándékú létezőket.

A kisgyerekek ösztönösen félnek a sötéttől, hiszen amit napfény mellett olyan tisztán láttak, az a félhomályban idegenné válik, és a jól ismert ruhásszekrény is fenyegető alakokat ölt. De nem csak a sötétség okozta ismeretlentől félünk: a jövőnk, váratlan helyzetek és számunkra szokatlan, tőlünk különböző emberek is borzongást válthatnak ki belőlünk – a rasszizmust, homofóbiát, de még a másik nem felé érzett bizalmatlanság gyökereit is jól táplálja ez a talaj.

Pedig ezen az egy dolgon kívül semmit sem találhatunk, ami ennyire biztos és általános érvényű lenne, mégis rettegünk tőle. Felfoghatatlan a gondolat, hogy nem tudjuk konzerválni a pillanatot, hogy eljön a nap, mikor minden ma élő ember halott lesz, ahogyan a Föld bolygónak is elérkezik a maga ideje, és egyszer a Nap is megszűnik tovább ragyogni – még ha az utóbbira feltehetőleg körülbelül 5 milliárd évet is kell várnunk. Az elmúlás gondolatának megemészthetetlensége táplálja az időskortól való félelmünk, de legkiegyensúlyozottabb kapcsolatainkra is rányomja bélyegét – hiszen ha másképp nem, az egyik fél halálával egyszer azok is véget fognak érni.

Bár néha vágyunk az egyedüllétre, de a magány érzése elől mindenki menekül. Emberi létezésünk meghatározó eleme, hogy közösségeket építünk, és kapcsolódunk embertársainkhoz. Ha úgy hisszük, magunkra maradtunk, az az egyik legfájdalmasabb érzés, amivel találkozhatunk.

Az archaikus időkben a természet hatalmától és kiszámíthatatlanságától való félelem még olyan erősen élt az emberekben, hogy az aztékoknál emberáldozatot mutattak be, hogy másnap is felkeljen a Nap. Ma már szerencsére tudjuk, hogy a két jelenség között nincs összefüggés, de egy mennydörgés hallatán bárki hátán feláll a szőr, és mindig megrázó olyan hírekről hallani, amikor egy települést árvíz vagy viharkár ért – vulkán kitörésekről, sáskajárásokról, tornádókról és cunamikról már nem is beszélve.

Miközben csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit. Kudarcként éljük meg munkánk elvesztését, egy kapcsolat végét, de azt is, ha mosogatás közben összetörünk egy poharat. Sokakra a nyilvánosság előtti beszéd is bénítóan hat – ha ilyenkor hibázunk, annál több ember előtt szégyenülünk meg. Ugyanígy rettegünk attól, nehogy elbotoljunk az utcán, ránk záródjon a metró ajtaja, netán elhagyjuk a pénztárcánkat, vagy hogy elfelejtjük egy számunkra fontos ember születésnapját.

Van, aki a macskáktól irtózik, van, aki egy patkány miatt menekül fel a fára, mást a szomszéd kutyája harapta meg, megint más rémálmaiban az amazonasi esőerdőben ájul el a rémülettől gonosz makákók és tigrisek hálójában, de olyan embert is találhatunk, akit egy galambbal lehetne kikergetni a világból, főleg ha az kiskalapot visel.

A tükörbe nézés sosem egyszerű feladat, még ha az ember tisztának is véli lelkiismeretét. Egyedül maradni egy szobában önmagunkkal és befelé figyelni sokkal nehezebb, mint ahogy elsőre gondolnánk. Ezerfelé szórjuk a figyelmünket attól a pillanattól, hogy kinyitjuk szemeinket egészen addig, míg álomra hajtjuk a fejünk – hiszen kevés rémisztőbb dolog van, mint szembesülni a bennünk lakozó ürességgel.

Annak igen kicsi a valószínűsége, hogy ezek a létformák olyan zöldek, karcsúak és hatalmas szeműek legyenek, mint ahogyan azt a mi képzeletünk megalkotta, de a világegyetem méretéből kiindulva fennáll a lehetőség, hogy más bolygókon is található még élet – noha bizonyítékaink továbbra sincsenek. Jelenleg azonban nem érdemes egy bolygóközi háborútól tartanunk; bőven elég azokkal a félelmeinkkel megküzdenünk, amelyek ezen a planétán leselkednek ránk.