Lefordíthatatlan líra, több ezer éves nyelv, szótárnyi káromkodás – amik miatt jó Magyarországon élni

Csontváry, Munkácsy, Aba-Novák, Rippl-Rónai, Vaszary, Liszt, Bartók, Kodály, Erkel – kezdtük volna a felsorolást, de ha a legkiemelkedőbb építészeinket, szobrászainkat, íróinkat, zenészeinket és színészeinket kihagynánk belőle, akkor is végtelenül hosszúra kellene nyújtani ezt a bekezdést, és a népdalainkról meg a matyó hímzésről még egy szót sem ejtettünk (bezzeg a káromkodás külön listaelem).

Hiába van nekünk a leggyönyörűbb líránk, ha egyszer lefordíthatatlan, és senki más nem értheti rajtunk kívül – de talán épp ettől olyan értékes (és az se baj, ha minden más nemzet ugyanígy gondol a sajátjára).

A „tudomány jelenlegi állása szerint” nyelvünk körülbelül 2500-3000 éves. Természetesen egy szavát is alig értenénk ókori nyelvrokonainknak, és a nemzeti egységérzetünkről sem árul el sokat ez a tény, de hozzádob a büszkeségünkhöz – főleg, ha mellétesszük, hogy a világ egyik legnehezebben megtanulható nyelvét már (úgy-ahogy) 3 éves korunkra elsajátítjuk.

Azért nem rossz, hogy bárhol is éljünk az országban, egy órán belül olyan helyre érhetünk, ami a világörökség részét képezi.

Adjunk hálát az égnek, hogy itt mérges kígyóból csak keresztes és rákosi vipera jutott, madárpók helyett be kell érnünk a szongáriai cselőpókkal, utcán randalírozó makákók híján a galamboktól és nyestektől lehetünk idegesek, viszont bármikor gyönyörködhetünk mókusokban, őzekben, vaddisznókban és a gazdag madárállományunkban.

A magyar tájakhoz olyan versek születtek, amiket bármelyik szerelmes szív megirigyelhetne. Magyarország 93 ezer négyzetkilométerén a síkságok kedvelői éppúgy otthonra lelnek, mint azok, akiket a hegyvidékek és tó- vagy folyó partok vonzanak.

Ha valaki el is költözik az országból, hazalátogatva valószínűleg alig várja, hogy újra ehessen a családi ebéden egy jót valamelyik ikonikusnak számító magyar ételünkből (amik közül több is hungarikumnak számít).

„Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!” – mai átírásban így szólt az első dokumentált káromkodásunk a 15. században, azóta pedig egy egész szótárt megtölthetnénk szitkozódásaink cifrázásával.

Bár a klímaváltozás miatt ez évről évre egyre kevésbé igaz, itt mindenki megtalálhatja a kedvére való időjárást a mérsékelt övre jellemző változékonyságnak köszönhetően.

Az is árulkodó, hogy a tizenkilenc vármegyénkre huszonkét borvidék jut, de aki ezek közt sem találja meg a kedvére való ízeket, még mindig nyúlhat a hungarikumnak számító pálinkáért.

A régóta tépő balsorsról szóló mantránk ellenére – amire minden nemzeti ünnepünkön emlékeztetjük magukat – mégiscsak van egy több mint ezeréves államunk, valamint egymáshoz fűző mély gyökereink, amik még Szent Istvánt is megelőzik.