Különösen kegyetlen, brutális kínzási módszerek

Ez a kínzás nem az ember testét, hanem a szellemét teszi tönkre, őrületbe kergetve áldozatát. A módszer egyszerű: az alany fejét leborotválják, kikötözik egy székhez, majd hideg vizet csepegtetnek a fejére. A ritmustalan cseppek és a hidegrázás szorongást vált ki a szervezetből, ami folyamatosan próbál felkészülni a következő, váratlanul érkező ütésre.

Más néven az ezer vágás általi halált leginkább Kínában alkalmazták a 900-as évektől kezdve, de elterjedt volt Vietnámban és Koreában is. Lényege, hogy a kikötözött áldozatot ezernyi apró vágással minél lassabban, még elevenen feldarabolták.

A Vikingek című sorozatban, aki ebbe a kivégzésbe sikoly nélkül hal bele, az távozhat a Valhallába – vagyis a harcosok mennyországába. A történészek szerint azonban az sem biztos, hogy valóban végrehajtottak-e ilyen kivégzéseket élő emberen, hiszen nagyon körülményes, és az áldozat valószínűleg már az elején beleájulhatott a fájdalomba. Formailag az elítéltet először letérdeltették, szélesre kitárt karjait kikötözték, gerince vonalán ejtettek egy vágást, bordáit egyenként eltörték, majd azokat szétfeszítve kihúzták a tüdejét – amely pozíció távolról, de emlékeztetett egy vérző sasmadárra.

Diodórosz görög történetíró szerint az athéni Perillosz bronzöntőmester egy olyan bikához hasonlatos rézszobrot épített, melyben elfért egy ember. A kínhalálra ítéltet bezárták a szerkezetbe, majd alágyújtottak, aminek hatására a benne lévő elevenen megsült – a szerkezet kialakítása miatt a kívülről szemlélők úgy hallhatták sikolyait, mintha egy valódi bika bőgne és fújtatna. A Múlt-kor magazin cikke szerint Perillosz a szicíliai Akragasz türannoszának ajánlotta fel találmányát, aki annyira elképedt annak kegyetlenségén, hogy magán a bronzöntőmesteren próbálta ki először a rézbikát.

Az 1984 című regényből jól ismert százegyes szobában ezzel a módszerrel törik meg Winstont: a szobában megtalálják az ember legnagyobb félelmét, egy olyan elviselhetetlen dolgot, amitől az áldozat bármit képes megtenni a szabadulás reményében. Eredetileg széles körben alkalmazták ezt a nem túl bonyolult, de annál kegyetlenebb módszert. A kínvallatott hasához egy patkányokkal teli vödröt rögzítettek, melyet kívülről hevíteni kezdtek, ezzel rábírva az állatokat a menekülésre – akik más lehetőség híján az áldozat hasán rágták keresztül maguk.

A középkorban volt gyakori kivégzési forma, és általában keresztény vértanúkon alkalmazták. Az áldozatot kifeszített karokkal és lábakkal egy létrához kötözték, majd végtagjait egy nagy kerékkel vagy a létra fokai mentén egy bottal összetörték úgy, hogy az illető minél tovább életben maradjon. Ezután egy földbe vert karóra tűzték a megnyomorított testet – a kivégzést nézők szórakoztatása és elrettentése végett időnként az elítélt levágott fejével együtt.

A felnégyelésnek többféle formája is létezett, ahol az áldozat testének feldarabolása, vagy épp szétszakítása volt a cél. Kegyelmesebb esetben az elítélt testét „csak” feldarabolták, máskor azonban lovakhoz kötötték, melyeket ellenkező irányokba elindítottak, így szakítva négyfelé a testet. Gyakran alkalmazott eszköznek számított a priccs is, ahol két hóhér segítségével addig húzták az áldozat karjait és lábait, míg hasonló eredményt nem kaptak, mint a lovas verziónál.

A júdásbölcső egy, a tetején piramis alakú, hegyes szék volt. Az áldozat derekára egy fémövet kötöttek, mely segítségével kínzója fel és le tudta ereszteni őt a széken, ezzel szabályozva a végbélnyíláshoz illesztett tárgy által okozott sérülés mértékét. A kínzást túl lehetett élni maradandó károsodások mellett, azonban párját, a karóba húzást (ahol az áldozat testén hosszában áthúztak egy vékonyabb gerendát) már nem.

A 17. századi Hollandiában volt igazán népszerű ez a kínzás, de feltehetőleg már jóval korábban is alkalmazták. Az áldozatra egy kötelet erősítettek, a vízbe dobták, majd ezután keresztbe vagy hosszába húzták a hajó egyik végéből a másikba. A fulladás és komolyabb ütődések mellett az ekkor kapott sérülések elfertőződése is komoly kockázati tényezőt jelentett a túlélés esélyére nézve.

A keresztény világ egyik legfőbb szimbóluma a keresztre feszített Jézus Krisztus ábrázolása. A Római Birodalomban volt gyakori kivégzési mód, ahol az áldozat karjait és lábait egy fakereszthez szögelték vagy kötözték, melyet felállítottak, majd napokig úgy hagyták, amíg az áldozat éhen- vagy szomjanhalt, vagy a kifeszített póz miatt összepréselődött tüdejétől meg nem fulladt.

A spanyol inkvizíció kedvelt kínzóeszköze volt a spanyolcsizma, de használatáról Magyarországon is találhatunk feljegyzéseket. Az áldozat lábát két szorítófa közé ékelték, melyeket a vallató apránként egyre szorosabbra húzott, mígnem a kínzóeszközbe szorított láb teljesen összepréselődött, és csontjai szilánkosra törtek.